Search

Content

2013. március 10., vasárnap

Ez is az aktivizmusunk

WhiteBoy Problems, No King. No Crown., Thorw Me Off The Bridge. Három, egymástól eltérő út, három különböző projekt, három próbálkozás az önkifejezésre, mély személyességgel. Hogy az esztéták mit mondanának a produkciókról? Kit érdekel...




A modern társadalmak alrendszereinek elkülönülése – a gazdaság, a kultúra, a jog, a politika szétválása – egymástól idegen szereptörmelékek viselőjévé teszi az embert – érvelnek a zöldek kiindulásképpen. Az elkülönült tevékenységrendszerek összehúzására, új harmóniájának megteremtésére ezért új típusú közösségeket kell létrehozni. Míg az elkülönült tevékenységrendszerek a centralizált, bürokratikus, hierarchizált intézményrendszerből következnek, az új közösségek megteremtésére decentralizált, antiautoritárius, bázisdemokratikus, önigazgató társadalomszervezés adhat alapot. Ezen elvek az erőszak kiküszöbölésének követelményét is magukban foglalják, s egyaránt elutasítják a nyílt erőszak – a háború és az emberi jogok eltiprása – és a strukturális erőszak, a gazdasági-társadalmi kizsákmányolás különböző formáit. A zöld-ideál az erőszakmentes társadalomé, amelyben eltűnnek az erőszak személy-, csoport- és államközi formái, s ami végső soron az állami erőszakszervezet teljes leépüléséhez vezethet.”

Az aktivitást, aktivizmust nehezen érthetik meg azok, akinek a mindennapi életét meghatározza a körénk épített struktúra: a szabályozott tevékenységek, a mindennapi élet épületei, a munkahelyek, a lakás, sőt még a szórakozás helyszínei is, a színház, a koncertterem, a szabadtéri színpadok, ahol sokan tudnak összejönni. Meghatározottak továbbá a kultúra fogyasztásának lehetőségei is, a megkonstruált ikonok, akik a tehetséget aprópénzre váltják, termékké alakítják át. A televíziós kulturális programok a művészet bevásárlóközpontjai, ahol válogatás után engedélyezik a szereplőknek, hogy előadhassák (eladhassák) magukat, mi pedig válogathatunk belőlük, mint az almák között a polcon. Majd, ha ízlett (vagy nincs más) megnézhetjük őket egy koncerten, amit hatalmas plakátokkal hirdetnek, mintha nyilakkal mutatnák az irányt a kultúra felé.

Az aktivizmus ennek a szabályozottságnak a visszautasítását jelenti. Eltérni az irányított tevékenységektől, magunknak létrehozni egy új kulturális, közösségi, társadalmi helyszínt, magunknak létrehozni egy piacot, amiben minden döntés a miénk, eladók és fogyasztók, nézők és rendezők vagyunk egyben, amennyiben ezeket a szerepeket kívánjuk.

Önként, a cselekvés örömért végezni valamit az alapvetően gazdasági logikára épített rendszer számára értelmezhetetlen. Miért szervez valaki úgy koncertet, úgy hogy nem keres pénzt rajta? Miért ad enni a rászorulóknak? Miért tesz bárki bármit is a televízió nézésen kívül?
Ezek a kérdések relevánsak a társadalmunkban, számunkra viszont nevetségesek. 




A ZöFi olyan színtér, ahol az aktivitás és a kommunikáció számos formája jelenhet meg. Most éppen egy nappaliban megtartott koncert volt az aktivitás. Nem a tömeg, nem a kocsma, nem a sör számított, hanem a valóság önálló megkonstruálása. És hadd vázoljak egy furcsaságot. Nem is a ZöFi szervezte, hanem a ZöFi tagjai. Aktivitásunk nem merül ki az egyesületi munkában, sőt, nem létezik számunkra a szó hagyományos értelmében egyesület. Aktivitásunk az egész éltünket behálózza. Amikor eszünk, iszunk, dolgozunk, zenét hallgatunk, amikor illeszkedünk a rendszerhez, próbálunk olyan ötleteket megfogalmazni és magvalósítani, ami eltéríti kicsit az előre megtervezett életet. A ZöFi egy állapot, egy helyzet, és ettől nem csak a ZöFiben vagyunk aktivisták, hanem a ZöFiben csak éppen akkor amikor szeretnénk.

A valóság megalkotásának nem irányított, megszervezett, meghatározott módon kell zajlania. Az alkalom megragadásához, hogy egy közösség találkozzon egymással, vagy valamilyen közös tevékenységben fejezze ki önmagát, nem szükségesek az erre a célra létrehozott intézmények. Elég akár egy pár nappalija. A kultúra nem azoké, akik jogot formálnak annak bemutatására, annak reprezentálására. A kultúra azoké, akik a kultúrát csinálják, és ők azok felfújják a falra, hogy fuck off, akik verset írnak egy blogra, akik videót csinálnak a barátaikkal, akik festenek egy képet. A kultúra bemutatása pedig megtörténhet bárhol. Egy versolvasó estnek nem muszáj egy kocsmában történnie, egy kisfilm levetítésére ideális hely lehet a készítők lakásának szobája vagy akár egy utcasarok.

A tömegrendezvények, legyen szó kultúráról, környezetvédelmi, emberi jogi programokról, konferenciáról, előadásról, tüntetésekről, magának az aktivitásnak az esszenciáját veszik el. A színpadon lévő, mindenki által elérhetetlen sztár, aktivista, előadó azt a viselkedést örökíti tovább, amit már az iskolában elsajátítottunk. Azaz, hogy a tanár, a tudás abszolút birtoklásának hitében információkat (próbál) közölni valakikkel, akiktől visszajelzést nem is vár. Ugyanez történik tömegrendezvényeken is. Az információ áramlása egyoldalú és statikus. A színpad (pulpitus, bármi) az információ, minden más lényegtelen. A befogadó lényegtelen. Csak üljön, álljon, nézzen nyugodtan, pont ahogy az iskolában megszokhattunk.

A rendszeren belül maradva, de azt a lehetőségekhez képest eltérítve, úgy alakítottuk a tevékenységünket, ahogy azt éppen az alkalom megkívánta, ösztönösen, váratlanul. Kiléptünk a szabályozottságból, megszűnt az irányítottságunk. Az individuumok egymásban oldódtak fel.

Ez a szemléleti újítás – egyfajta tekintélyellenes, "hétköznapi anarchizmus" meghirdetése – a figyelmet a hétköznapi (a szexualitásban, az oktatásban, a munkahelyen megjelenő) elnyomó magatartásformákra fordítja. Ily módon megszünteti a magánember és az állampolgár merev kettéválasztását. Az új társadalmi mozgalmak ezért nemcsak a politika szintjén fejtenek ki hatást, hanem szorosan kapcsolódnak életforma-mozgalmakhoz is. "Aprópénzre váltják", s a hétköznapok valóságában is megvalósítják politikai meggyőződésüket – és fordítva: a politika mezején is képviselik hétköznapi hitvallásukat.”

És ez az aktivizmusunk.

G.A.

0 megjegyzés:

Archívum