WhiteBoy Problems, No King. No Crown., Thorw Me Off The Bridge. Három,
egymástól eltérő út, három különböző projekt, három
próbálkozás az önkifejezésre, mély személyességgel. Hogy az
esztéták mit mondanának a produkciókról? Kit érdekel...
„A
modern társadalmak alrendszereinek elkülönülése – a gazdaság,
a kultúra, a jog, a politika szétválása – egymástól idegen
szereptörmelékek viselőjévé teszi az embert – érvelnek a
zöldek kiindulásképpen. Az elkülönült tevékenységrendszerek
összehúzására, új harmóniájának megteremtésére ezért új
típusú közösségeket kell létrehozni. Míg az elkülönült
tevékenységrendszerek a centralizált, bürokratikus, hierarchizált
intézményrendszerből következnek, az új közösségek
megteremtésére decentralizált, antiautoritárius,
bázisdemokratikus, önigazgató társadalomszervezés adhat alapot.
Ezen elvek az erőszak kiküszöbölésének követelményét is
magukban foglalják, s egyaránt elutasítják a nyílt erőszak –
a háború és az emberi jogok eltiprása – és a strukturális
erőszak, a gazdasági-társadalmi kizsákmányolás különböző
formáit. A zöld-ideál az erőszakmentes társadalomé, amelyben
eltűnnek az erőszak személy-, csoport- és államközi formái, s
ami végső soron az állami erőszakszervezet teljes leépüléséhez
vezethet.”
Az
aktivitást, aktivizmust nehezen érthetik meg azok, akinek a
mindennapi életét meghatározza a körénk épített struktúra: a
szabályozott tevékenységek, a mindennapi élet épületei, a
munkahelyek, a lakás, sőt még a szórakozás helyszínei is, a
színház, a koncertterem, a szabadtéri színpadok, ahol sokan
tudnak összejönni. Meghatározottak továbbá a kultúra
fogyasztásának lehetőségei is, a megkonstruált ikonok, akik a
tehetséget aprópénzre váltják, termékké alakítják át. A
televíziós kulturális programok a művészet bevásárlóközpontjai,
ahol válogatás után engedélyezik a szereplőknek, hogy
előadhassák (eladhassák) magukat, mi pedig válogathatunk belőlük,
mint az almák között a polcon. Majd, ha ízlett (vagy nincs más)
megnézhetjük őket egy koncerten, amit hatalmas plakátokkal
hirdetnek, mintha nyilakkal mutatnák az irányt a kultúra felé.
Az
aktivizmus ennek a szabályozottságnak a visszautasítását
jelenti. Eltérni az irányított tevékenységektől, magunknak
létrehozni egy új kulturális, közösségi, társadalmi helyszínt,
magunknak létrehozni egy piacot, amiben minden döntés a miénk,
eladók és fogyasztók, nézők és rendezők vagyunk egyben,
amennyiben ezeket a szerepeket kívánjuk.
Önként,
a cselekvés örömért végezni valamit az alapvetően gazdasági
logikára épített rendszer számára értelmezhetetlen. Miért
szervez valaki úgy koncertet, úgy hogy nem keres pénzt rajta?
Miért ad enni a rászorulóknak? Miért tesz bárki bármit is a
televízió nézésen kívül?
Ezek
a kérdések relevánsak a társadalmunkban, számunkra viszont
nevetségesek.
A
ZöFi olyan színtér, ahol az aktivitás és a kommunikáció számos
formája jelenhet meg. Most éppen egy nappaliban megtartott koncert
volt az aktivitás. Nem a tömeg, nem a kocsma, nem a sör számított,
hanem a valóság önálló megkonstruálása. És hadd vázoljak egy
furcsaságot. Nem is a ZöFi szervezte, hanem a ZöFi tagjai.
Aktivitásunk nem merül ki az egyesületi munkában, sőt, nem
létezik számunkra a szó hagyományos értelmében egyesület.
Aktivitásunk az egész éltünket behálózza. Amikor eszünk,
iszunk, dolgozunk, zenét hallgatunk, amikor illeszkedünk a
rendszerhez, próbálunk olyan ötleteket megfogalmazni és
magvalósítani, ami eltéríti kicsit az előre megtervezett életet.
A ZöFi egy állapot, egy helyzet, és ettől nem csak a ZöFiben
vagyunk aktivisták, hanem a ZöFiben csak éppen akkor amikor
szeretnénk.
A
valóság megalkotásának nem irányított, megszervezett,
meghatározott módon kell zajlania. Az alkalom megragadásához,
hogy egy közösség találkozzon egymással, vagy valamilyen közös
tevékenységben fejezze ki önmagát, nem szükségesek az erre a
célra létrehozott intézmények. Elég akár egy pár nappalija. A
kultúra nem azoké, akik jogot formálnak annak bemutatására,
annak reprezentálására. A kultúra azoké, akik a kultúrát
csinálják, és ők azok felfújják a falra, hogy fuck off, akik
verset írnak egy blogra, akik videót csinálnak a barátaikkal,
akik festenek egy képet. A kultúra bemutatása pedig megtörténhet
bárhol. Egy versolvasó estnek nem muszáj egy kocsmában történnie,
egy kisfilm levetítésére ideális hely lehet a készítők
lakásának szobája vagy akár egy utcasarok.
A
tömegrendezvények, legyen szó kultúráról, környezetvédelmi,
emberi jogi programokról, konferenciáról, előadásról,
tüntetésekről, magának az aktivitásnak az esszenciáját veszik
el. A színpadon lévő, mindenki által elérhetetlen sztár,
aktivista, előadó azt a viselkedést örökíti tovább, amit már
az iskolában elsajátítottunk. Azaz, hogy a tanár, a tudás
abszolút birtoklásának hitében információkat (próbál) közölni
valakikkel, akiktől visszajelzést nem is vár. Ugyanez történik
tömegrendezvényeken is. Az információ áramlása egyoldalú és
statikus. A színpad (pulpitus, bármi) az információ, minden más
lényegtelen. A befogadó lényegtelen. Csak üljön, álljon,
nézzen nyugodtan, pont ahogy az iskolában megszokhattunk.
A
rendszeren belül maradva, de azt a lehetőségekhez képest
eltérítve, úgy alakítottuk a tevékenységünket, ahogy azt éppen
az alkalom megkívánta, ösztönösen, váratlanul. Kiléptünk a
szabályozottságból, megszűnt az irányítottságunk. Az
individuumok egymásban oldódtak fel.
„Ez
a szemléleti újítás – egyfajta tekintélyellenes, "hétköznapi
anarchizmus" meghirdetése
– a figyelmet a hétköznapi (a szexualitásban, az oktatásban, a
munkahelyen megjelenő) elnyomó magatartásformákra fordítja. Ily
módon megszünteti a magánember és az állampolgár merev
kettéválasztását. Az új társadalmi mozgalmak ezért nemcsak a
politika szintjén fejtenek ki hatást, hanem szorosan kapcsolódnak
életforma-mozgalmakhoz is. "Aprópénzre váltják", s a
hétköznapok valóságában is megvalósítják politikai
meggyőződésüket – és fordítva: a politika mezején is
képviselik hétköznapi hitvallásukat.”
És
ez az aktivizmusunk.
G.A.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése