Használati utasítás a Kék üveggolyóhoz

1972. december 7-én az Apolló-17 űrhajó legénysége egy csodálatos fotót készített a Földről, ami a Kék üveggolyó néven híresült el, bár regisztrálásra az AS17-148-22727-es számmal került. A felvétel hatása nehezen mérhető, annyi azonban bizonyos, hogy az egyik leggyakrabban másolt fotóként tartják számon. Érezhetően továbblendítette és megerősítette a hatvanas évek végére kialakult környezetvédelmi mozgalmakat, legyen szó akár elméletről, akár gyakorlatról. Ugyanis a Kék üveggolyó úgy mutatja be a Földünket, ahogy addig soha nem láthattuk: egésznek, egységesnek, mégis végesnek, keretbe foglaltnak, ami magányosan kering az őt körülvevő fekete űrben. A kép kapcsán nem csupán a Földről alkotott elképzelésünk változott meg (mert meg kellett változnia), hanem az emberek cselekedeteiről elfogadott gondolatainkat is átírta. A végtelen, állandóan megújulni képes („A folyóvíz tíz mérföldenként megtisztul” - mondta Garrett Hardin nagyapja), terhelhető Föld víziója vált ezzel a fotóval semmissé. Pontosabban semmissé kellett volna válnia. A természet és az állatok eszközként való használata, a természet technikai úton való totális kizsákmányolásának hagyománya nagyon mélyen ivódott az emberi kultúrába, mert erkölcsi, gazdasági, nevelési axiómák jogosítanak fel rá. Tulajdonképpen a totális és egyben pusztító hatalmunk biztosítása szocializációnk alapvetése. Az oktatásunk, a vallásaink, a morális alapvetéseink, a gazdaságunk, mind-mind a természet kizsákmányolásán alapszik, vagy legalábbis nem kezeli problémaként. Az Apolló-17-en készült fotó hangsúlyozza: az antropocentrikus világkép irreális, gondolkodásunk középpontjában annak az üveggolyónak a biztonságának kell lennie, amin a világűrben utazunk. Ehhez az űrhajóhoz nem adtak mindenki számára mérvadó használati utasítást, így jelenleg úgy tűnik, hogy nem is tudjuk funkciójának megfelelően használni. Pedig űrhajónkkal kapcsolatos viszonyunkban a legfontosabb felismerésnek annak kell lennie, hogy nélkülünk is tud működni, így nekünk kell megértenünk, megismernünk és alkalmazkodnunk a működéséhez. Nem pedig fordítva.

Problémafelvetés

Douglas Adams szuperszámítógépként határozza meg a Földet, amit egy világűr-fejlesztés során megsemmisítenek. A számítógép eredeti célja, hogy választ tudjon adni az élet értelmével kapcsolatos kérdésre. Azonban úgy tűnik, hogy az emberi élet értelme fölötti lamentálásban elfelejtettük, hogy a szuperszámítógépünk is elromolhat. Ahogy a világűr szintű fejlesztés is figyelmen kívül hagyta az emberek érdekeit a Földön, úgy nem veszi figyelembe semmilyen emberi fejlesztés az adott területen lévő élőlények érdekeit. Franzen a Szabadság című regényében felteszi a társadalmunkat (akár nemzeti, akár globális társadalomról beszélünk) esszenciálisan érintő kérdést: vajon mennyire lenne sikeres az a politikus, aki gazdasági döntéseknél konzekvensen a természeti értékeket tartaná szem előtt, akár akkor is, ha emiatt hátrányt okoz gazdasági csoportoknak? Vajon mennyire lenne sikeres az a politikus, aki egy lápos területen lévő élőlény (fonalas zöldmoszat, vízibolha, hidra) érdekeit fontosabbnak tartaná, mint a munkahelyteremtést? Aki a vízibolhák érdekeit az emberek érdekei fölé helyezné. Magától értetődő a többségi társadalom és a gazdasági szereplők válasza...

Az emberi cselekvés mindig hatással volt a természetre, átalakította, megváltoztatta azt. A társadalom építése, a civilizáció folyamata az emberi közösségek logikáját is módosította, elég mindössze a különféle társadalomszervező koncepciókra gondolni. Egy közös jellemzője volt ezeknek a filozófiai vagy politikai koncepcióknak, méghozzá az, hogy az ember homogén víziója állt a helyes cselekedet középpontjában. Az emberi cselekvés értékelése, annak feldolgozása csak az ember és ember, illetve az ember és társadalom relációjában volt értelmezhető. A társadalmat (és egyben falakkal körbevett várost) építő ember számára a természet eszköz volt, a morális kérdések mindig a városfalakon belül maradtak, dilemmát a társdalomban működő emberek közötti kapcsolatok jelentettek, és az emberiség történetének leírása minden rezdülésében ezt a szemléletet támogatta. Az antik görög természetfilozófusok ugyan egy darabig érdeklődéssel fordultak a természet működése felé, azonban Szókratész után a filozófia, a teológia és ezekre épülve a természet- és társadalomtudományok nem tartották elsődleges feladatuknak a természet és az ember közötti kapcsolat morális értékelését. Hans Jonas hívta fel a figyelmet arra, hogy az emberi cselekvés megváltozott természete miatt a moralitás természete is a változás kényszere alatt áll. A morális szempontok alapján értékelhető cselekvés nem lokalizálható már a természettől izolált városfalakon belül. A globalizáció korában az emberi cselekvés mindenhol zajlik, hiszen elmondhatjuk: a globalizáció korában nincs többé máshol. Az emberek által végzett tevékenység olyan erővel nyomul be mindenhová, a természet minden molekulájába, hogy erre az erkölcsiségnek is reflektálnia kell. A hagyományos etikai álláspontok a cselekedetek morális mércéjeként csupán ember és ember közötti kapcsolatokat tárnak fel. A természetnek (beleértve az állatokat, fákat, folyókat, a levegőt) nincs erkölcsi státusza, nem értékelhető morálisan. Immanuel Kant például nem tartotta erkölcsiségre méltónak az állatokat, mivel nem realizált náluk felfogóképességet. A tudományos és közgondolkodást mélyen meghatározza a természet eszközként való felfogása. A természettel kapcsolatos leírás alapvetően természettudományos és technológiai természetű, így természeti problémák meghatározása szintén technológiai dilemma marad. Azaz a természet krízisének (legyen szó akár a környezetszennyezésről, az atomenergiával kapcsolatos kockázatokról, erőforrások kimerüléséről) leírása és megoldási kísérletei a technikai apparátus feladata marad. Lynn White azonban felveti, hogy a technológiai eszköztárunk létrejöttét ideológiai háttér előzi meg, amit a legantropocentrikusabb vallási közösségben, a zsidó-keresztény kultúrkörben vél felfedezni. Mivel a kereszténység Isten ajándékaként határozza meg a természetet az ember számára, ezért az emberiség bármit megtehet azzal. Az instrumentalizálásnak ezen eszméje határozza meg a természettel való viszonyt.

Garrett Hardin már az 1968-as A közös tragédiája című tanulmányában rámutat az atomfegyverek fejlesztése kapcsán (aminek nyilvánvaló eredménye a nemzetbiztonság csökkenése), hogy vannak olyan társadalmi kérdések (környezetszennyezés, túlnépesedés, túlfogyasztás), melyekre nem lehet technikai vagy tudományos úton érdemben megoldást találni. Hardin erős és kategorikus állítást tesz: amennyiben nem reális Adam Smith azon elképzelése, hogy minden ember egyéni cselekvése során egyben a társadalom jólétét is elősegíti, akkor újra kell gondolnunk az emberek alapvető szabadságjogait, hiszen az egyéni érdek nem fogja a társadalom érdekeit szolgálni. Hardin a közös vagyonok (mint amilyen a természeti javak jelentős része kellene, hogy legyen) pazarlásának logikáját tárja fel. Ha a természetet úgy használjuk, hogy mindenki maximalizálni szeretné nyereségét, azzal a közös vagyon tönkretételét fogjuk eredményezni. Az egyéni érdek így a közösség kárát, sőt tragédiáját vonja maga után. Hardin szerint a problémát a szabadságjogok szűkítése vagy akár a tulajdonviszonyok tisztázása jelenthetné. Azonban világos, hogy ha a természettel kapcsolatos gondolkodás nem változik meg, akkor felesleges és hiábavaló minden jogi és gazdasági szankció.

Súlyos probléma lehet az atomenergia leváltása megújuló energiaforrásokra is, amennyiben nem változik meg az emberek morális viszonya a természethez. Amennyiben erkölcsi differenciálódás nélkül jutunk hozzá olcsó és kifogyhatatlannak tűnő energiához, azzal a környezeti problémák egy részét megoldhatjuk ugyan, azonban társadalmi nehézségek mélyülhetnek. Hiszen a túlfogyasztás, a túlnépesedés és a természet totális kizsákmányolása fokozódhat. Quinn nagyon érzékletesen fogalmazza meg a végtelen mennyiségű energia víziójának eredményét Izmael trilógiájának első részében, hiszen utal Peter Farb paradoxonjára, miszerint „a termelés fokozása egy megnövekedett népesség a népesség további növekedéséhez vezet”.

Egy társadalom morális állapota nem a társadalomban élő emberek immanens állapota, hanem létrehozott kulturális intézmény. Az emberek morális nívóját nem az ember önmaga, hanem a társadalmi intézmények hozzák létre. Ez alapján elmondható, hogy amennyiben a környezeti problémáknak a megoldását a technikai apparátus megváltoztatására hagyjuk, előbb a társadalom morális állapotát szükséges megváltoztatni. A természet krízise összetett jelenség, aminek alapja az emberi cselekvés, amit meghatároz az a kulturális közeg, amiben szocializálódott. A paradigmaváltáshoz tehát nem a technológia újítása szükséges, hanem intellektuális attitűdváltás.

Javaslat

A Nobel-díjas portugál író, José Saramago, miután a Vakságban bemutatta, hogy milyen kegyetlenségre képes a hatalmat megragadó ember, miközben egy másik ember ugyanabban a helyzetben milyen állhatatos önfeláldozást mutat, kitért arra is, hogy milyen módon szervezheti meg egy társadalom önnön fenntartását. A Megvilágosodás után, mikor is egy képzelt város lakossága üres szavazólapokat ad le az aktuális választásokkor, mind a jobb, mind a bal oldal a retorziót gondolja az egyetlen ösztönző megoldásnak, a csupán a szavazatokra koncentráló, rezignáltságot eredményező áldemokratikus szemlélethez való visszakényszerítéshez. Blokád alá vonják a várost, illetve megszüntetik a közszolgáltatások egy jelentős részét. Azonban a várt káosz és zűrzavar helyett az emberek nem fejüket vesztve reagálnak, hanem a várost irányítók legnagyobb meglepetésére elkezdik megszervezni életüket. Nem számít, hogy nem érkezik meg a szemétszállító autó, az utcákban mindenki intuíciótól vezérelve összetakarít a saját környékén. Azért beszélhetünk intuícióról, mert az emberek megérzésükre hallgatva, megvilágosodva döntöttek így. Mindannyian egyszerre. Saramago víziójában az emberek valamilyen meg nem magyarázott indíttatásból lépnek ki a letargikus irányítottságból, abból, hogy a köréjük szerveződött társadalom minden módon kiszolgálja, és ennek révén elnyomja őket. Kiléptek az elfogadott keretekből, és felelősséget vállaltak saját életükért, saját cselekedeteikért.

Mennyire integrálható a Saramago által vázolt gondolati változás a természettel kapcsolatos viselkedésünk által eredményezett krízis megoldására? Napjainkban a rezignált beletörődés jellemezi a magyar társadalmat, főleg ha természeti kérdésekről van szó. Távolinak tűnik egy olyan intellektuális változás, melynek kapcsán megértjük azt a terhelést, amit a természetnek okozunk, azt el kell fogadnunk, hogy nem várhatunk a megvilágosodásra.

Ha sikerül elfogadnunk, hogy a természettel kapcsolatos nemtörődömségünk nem az emberi természet sajátja, hanem elsajátított szociokulturális állapot, akkor a természethez való viszonyunkkal kapcsolatban azzal a felismeréssel élhetünk, hogy megtanulható a környezet iránt érzett empátia.

A magyar oktatásügynek alapvető célja, hogy olyan szintű és mennyiségű információt adjon át az oktatásban résztvevőknek, ami egyrészt alapműveltséget (jelentsen ez bármit is) biztosít számukra, másrészt képes őket integrálni a magasan fizető állásokba. Ehhez alapvetően frontális oktatási módszereket (ez a legelterjedtebb, leghagyományosabb oktatási módszer) használnak. A frontális oktatás előnye, hogy fenntartja az illúzióját annak, hogy meglehetősen gyorsan, sok információt lehet átadni viszonylag nagy létszámú diáknak. Továbbá mindkét fél (tanár és diák) számára kényelmes állapot eredményez. A pedagógusnak nem kell koncentrálnia az egyéni igényekre, hiszen a frontális oktatás homogénnek kezeli az osztályt, olyannak, amiben mindenki képes felfogni és elfogadni, amit a pedagógus mond, a diákoknak pedig csak azokon az órákon kell koncentrálniuk, melyeket fontosnak tartanak.

Az oktatásnak az információk frontális bemutatása helyett olyan készségek fejlesztésére kellene koncentrálnia, melyekkel könnyebben alakítható ki a természettel kapcsolatos attitűdváltás,. Illetve fontos feladata a környezetvédelem az élet minden területére kiterjedő bemutatása (erkölcsi, filozófiai, természettudományos és praktikus szempontok alapján is). Azonban a hagyományos módszerekkel legfeljebb nagyon elhivatott, komolyan ösztönzött diákoknak adható meg az az esélyt, hogy felmérjék a helyzet kritikusságát. Hagyományos oktatási módszerekre alapozott környezeti nevelés programokkal a diákok egy jelentős részét kizárjuk abból a jogukból, hogy ők is a megfelelő módon utazhassanak az űrhajónkon.

Hazánkban számos elhivatott pedagógus próbálja a környezet védelmének szemléletét bemutatni az óráján, továbbá lelkes civilek dolgoznak azért, hogy oktatási programokat szervezzenek. Ezen felül minden iskolának el kell készítenie a környezeti nevelési programját. Azonban ez a program az elkészítés után gyakran az igazgatói fiókba kerül. Jobb esetben. A pedagógusok és civilek pedig végeláthatatlan harcot vívnak az intézmények óratervei, elvárásai, a pályázati rendszerek és a bürokrácia útvesztőiben.

Ezekre a lehetőségekre építve (elhivatott pedagógusok, civilek, szakmai programok) olyan, átfogó, interdiszciplináris oktatási tevékenységre van szükség, amely megtanítja legalább az iskolás korú diákoknak a Kék üveggolyó működési elveit.

Zárszó

Jelenleg több, mint hét milliárd űrhajós utazik együtt a világűrben, egy meghatározott pályán. Ez a tény már olyan közösséget teremt, melynek minden tagja felelős az űrhajó gondos fenntartásában. Szabadságunk határait nem a másik ember szabadsága határozza meg, hanem az űrhajónk működéséhez való igazodásunk. Természetesen lehetünk renitensek, gondolhatjuk, hogy egyéni érdekünknek kell meghatároznia viselkedésünket, azonban ez a gondolat nem csak saját életünket veszélyezteti, hanem a közösségünkben lévő minden élőlény (növény, állat, ember) számára is végzetes lehet. Felelősséggel nem saját magunk iránt tartozunk, hanem cselekedeteink megváltozott hatása miatt űrhajónk minden berendezéséért. A jelenben és a jövőben egyaránt.

Galambos Attila