1972.
december 7-én az Apolló-17 űrhajó legénysége egy csodálatos
fotót készített a Földről, ami a Kék üveggolyó néven
híresült el, bár regisztrálásra az AS17-148-22727-es számmal
került. A felvétel hatása nehezen mérhető, annyi azonban
bizonyos, hogy az egyik leggyakrabban másolt fotóként tartják
számon. Érezhetően továbblendítette és megerősítette a
hatvanas évek végére kialakult környezetvédelmi mozgalmakat,
legyen szó akár elméletről, akár gyakorlatról. Ugyanis a Kék
üveggolyó úgy mutatja be a Földünket, ahogy addig soha nem
láthattuk: egésznek, egységesnek, mégis végesnek, keretbe
foglaltnak, ami magányosan kering az őt körülvevő fekete űrben.
A kép kapcsán nem csupán a Földről alkotott elképzelésünk
változott meg (mert meg kellett változnia), hanem az emberek
cselekedeteiről elfogadott gondolatainkat is átírta. A végtelen,
állandóan megújulni képes („A folyóvíz tíz mérföldenként
megtisztul” - mondta Garrett Hardin nagyapja), terhelhető Föld
víziója vált ezzel a fotóval semmissé. Pontosabban semmissé
kellett volna válnia. A természet és az állatok eszközként való
használata, a természet technikai úton való totális
kizsákmányolásának hagyománya nagyon mélyen ivódott az emberi
kultúrába, mert erkölcsi, gazdasági, nevelési axiómák
jogosítanak fel rá. Tulajdonképpen a totális és egyben pusztító
hatalmunk biztosítása szocializációnk alapvetése. Az oktatásunk,
a vallásaink, a morális alapvetéseink, a gazdaságunk, mind-mind a
természet kizsákmányolásán alapszik, vagy legalábbis nem kezeli
problémaként. Az Apolló-17-en készült fotó hangsúlyozza: az
antropocentrikus világkép irreális, gondolkodásunk középpontjában
annak az üveggolyónak a biztonságának kell lennie, amin a
világűrben utazunk. Ehhez az űrhajóhoz nem adtak mindenki számára
mérvadó használati utasítást, így jelenleg úgy tűnik, hogy
nem is tudjuk funkciójának megfelelően használni. Pedig
űrhajónkkal kapcsolatos viszonyunkban a legfontosabb felismerésnek
annak kell lennie, hogy nélkülünk is tud működni, így nekünk
kell megértenünk, megismernünk és alkalmazkodnunk a működéséhez.
Nem pedig fordítva.
Problémafelvetés
Douglas
Adams szuperszámítógépként határozza meg a Földet, amit egy
világűr-fejlesztés során megsemmisítenek. A számítógép
eredeti célja, hogy választ tudjon adni az élet értelmével
kapcsolatos kérdésre. Azonban úgy tűnik, hogy az emberi élet
értelme fölötti lamentálásban elfelejtettük, hogy a
szuperszámítógépünk is elromolhat. Ahogy a világűr szintű
fejlesztés is figyelmen kívül hagyta az emberek érdekeit a
Földön, úgy nem veszi figyelembe semmilyen emberi fejlesztés az
adott területen lévő élőlények érdekeit. Franzen a Szabadság
című regényében felteszi a társadalmunkat (akár nemzeti, akár
globális társadalomról beszélünk) esszenciálisan érintő
kérdést: vajon mennyire lenne sikeres az a politikus, aki gazdasági
döntéseknél konzekvensen a természeti értékeket tartaná szem
előtt, akár akkor is, ha emiatt hátrányt okoz gazdasági
csoportoknak? Vajon mennyire lenne sikeres az a politikus, aki egy
lápos területen lévő élőlény (fonalas zöldmoszat, vízibolha,
hidra) érdekeit fontosabbnak tartaná, mint a munkahelyteremtést?
Aki a vízibolhák érdekeit az emberek érdekei fölé helyezné.
Magától értetődő a többségi társadalom és a gazdasági
szereplők válasza...
Az
emberi cselekvés mindig hatással volt a természetre, átalakította,
megváltoztatta azt. A társadalom építése, a civilizáció
folyamata az emberi közösségek logikáját is módosította, elég
mindössze a különféle társadalomszervező koncepciókra
gondolni. Egy közös jellemzője volt ezeknek a filozófiai vagy
politikai koncepcióknak, méghozzá az, hogy az ember homogén
víziója állt a helyes cselekedet középpontjában. Az emberi
cselekvés értékelése, annak feldolgozása csak az ember és
ember, illetve az ember és társadalom relációjában volt
értelmezhető. A társadalmat (és egyben falakkal körbevett
várost) építő ember számára a természet eszköz volt, a
morális kérdések mindig a városfalakon belül maradtak, dilemmát
a társdalomban működő emberek közötti kapcsolatok jelentettek,
és az emberiség történetének leírása minden rezdülésében
ezt a szemléletet támogatta. Az antik görög természetfilozófusok
ugyan egy darabig érdeklődéssel fordultak a természet működése
felé, azonban Szókratész után a filozófia, a teológia és
ezekre épülve a természet- és társadalomtudományok nem
tartották elsődleges feladatuknak a természet és az ember közötti
kapcsolat morális értékelését. Hans Jonas hívta fel a figyelmet
arra, hogy az emberi cselekvés megváltozott természete miatt a
moralitás természete is a változás kényszere alatt áll. A
morális szempontok alapján értékelhető cselekvés nem
lokalizálható már a természettől izolált városfalakon belül.
A globalizáció korában az emberi cselekvés mindenhol zajlik,
hiszen elmondhatjuk: a globalizáció korában nincs többé máshol.
Az emberek által végzett tevékenység olyan erővel nyomul be
mindenhová, a természet minden molekulájába, hogy erre az
erkölcsiségnek is reflektálnia kell. A hagyományos etikai
álláspontok a cselekedetek morális mércéjeként csupán ember és
ember közötti kapcsolatokat tárnak fel. A természetnek (beleértve
az állatokat, fákat, folyókat, a levegőt) nincs erkölcsi
státusza, nem értékelhető morálisan. Immanuel Kant például nem
tartotta erkölcsiségre méltónak az állatokat, mivel nem
realizált náluk felfogóképességet. A tudományos és
közgondolkodást mélyen meghatározza a természet eszközként
való felfogása. A természettel kapcsolatos leírás alapvetően
természettudományos és technológiai természetű, így természeti
problémák meghatározása szintén technológiai dilemma marad.
Azaz a természet krízisének (legyen szó akár a
környezetszennyezésről, az atomenergiával kapcsolatos
kockázatokról, erőforrások kimerüléséről) leírása és
megoldási kísérletei a technikai apparátus feladata marad. Lynn
White azonban
felveti, hogy a technológiai eszköztárunk létrejöttét
ideológiai háttér előzi meg, amit a legantropocentrikusabb
vallási közösségben, a zsidó-keresztény kultúrkörben vél
felfedezni. Mivel a kereszténység Isten ajándékaként határozza
meg a természetet az ember számára, ezért az emberiség bármit
megtehet azzal. Az instrumentalizálásnak ezen eszméje határozza
meg a természettel való viszonyt.
Garrett
Hardin már az 1968-as A közös tragédiája című tanulmányában
rámutat az atomfegyverek fejlesztése kapcsán (aminek nyilvánvaló
eredménye a nemzetbiztonság csökkenése), hogy vannak olyan
társadalmi kérdések (környezetszennyezés, túlnépesedés,
túlfogyasztás), melyekre nem lehet technikai vagy tudományos úton
érdemben megoldást találni. Hardin erős és kategorikus állítást
tesz: amennyiben nem reális Adam Smith azon elképzelése, hogy
minden ember egyéni cselekvése során egyben a társadalom jólétét
is elősegíti, akkor újra kell gondolnunk az emberek alapvető
szabadságjogait, hiszen az egyéni érdek nem fogja a társadalom
érdekeit szolgálni. Hardin a közös vagyonok (mint amilyen a
természeti javak jelentős része kellene, hogy legyen) pazarlásának
logikáját tárja fel. Ha a természetet úgy használjuk, hogy
mindenki maximalizálni szeretné nyereségét, azzal a közös
vagyon tönkretételét fogjuk eredményezni. Az egyéni érdek így
a közösség kárát, sőt tragédiáját vonja maga után. Hardin
szerint a problémát a szabadságjogok szűkítése vagy akár a
tulajdonviszonyok tisztázása jelenthetné. Azonban világos, hogy
ha a természettel kapcsolatos gondolkodás nem változik meg, akkor
felesleges és hiábavaló minden jogi és gazdasági szankció.
Súlyos
probléma lehet az atomenergia leváltása megújuló
energiaforrásokra is, amennyiben nem változik meg az emberek
morális viszonya a természethez. Amennyiben erkölcsi
differenciálódás nélkül jutunk hozzá olcsó és
kifogyhatatlannak tűnő energiához, azzal a környezeti problémák
egy részét megoldhatjuk ugyan, azonban
társadalmi nehézségek mélyülhetnek. Hiszen a túlfogyasztás, a
túlnépesedés és a természet totális kizsákmányolása
fokozódhat. Quinn
nagyon érzékletesen fogalmazza meg a végtelen mennyiségű energia
víziójának eredményét Izmael trilógiájának első részében,
hiszen utal Peter Farb paradoxonjára, miszerint „a termelés
fokozása egy megnövekedett népesség a népesség további
növekedéséhez vezet”.
Egy
társadalom morális állapota nem a társadalomban élő emberek
immanens állapota, hanem létrehozott kulturális intézmény. Az
emberek morális nívóját nem az ember önmaga, hanem a társadalmi
intézmények hozzák létre. Ez alapján elmondható, hogy
amennyiben a környezeti problémáknak a megoldását a technikai
apparátus megváltoztatására hagyjuk, előbb a társadalom morális
állapotát szükséges megváltoztatni. A természet krízise
összetett jelenség, aminek alapja az emberi cselekvés, amit
meghatároz az a kulturális közeg, amiben szocializálódott. A
paradigmaváltáshoz tehát nem a technológia újítása szükséges,
hanem intellektuális attitűdváltás.
Javaslat
A
Nobel-díjas portugál író, José
Saramago, miután a Vakságban
bemutatta, hogy milyen kegyetlenségre képes a hatalmat megragadó
ember, miközben egy másik ember ugyanabban a helyzetben milyen
állhatatos önfeláldozást mutat, kitért arra is, hogy milyen
módon szervezheti meg egy társadalom önnön fenntartását. A
Megvilágosodás
után, mikor is egy képzelt város lakossága üres szavazólapokat
ad le az aktuális választásokkor, mind a jobb, mind a bal oldal a
retorziót gondolja az egyetlen ösztönző megoldásnak, a csupán a
szavazatokra koncentráló, rezignáltságot eredményező
áldemokratikus szemlélethez való visszakényszerítéshez. Blokád
alá vonják a várost, illetve megszüntetik a közszolgáltatások
egy jelentős részét. Azonban a várt káosz és zűrzavar helyett
az emberek nem fejüket vesztve reagálnak, hanem a várost irányítók
legnagyobb meglepetésére elkezdik megszervezni életüket. Nem
számít, hogy nem érkezik meg a szemétszállító autó, az
utcákban mindenki intuíciótól vezérelve összetakarít a saját
környékén. Azért beszélhetünk intuícióról, mert az emberek
megérzésükre hallgatva, megvilágosodva döntöttek így.
Mindannyian egyszerre. Saramago víziójában az emberek valamilyen
meg nem magyarázott indíttatásból lépnek ki a letargikus
irányítottságból, abból, hogy a köréjük szerveződött
társadalom minden módon kiszolgálja, és ennek révén elnyomja
őket. Kiléptek az elfogadott keretekből, és felelősséget
vállaltak saját életükért, saját cselekedeteikért.
Mennyire
integrálható a Saramago által vázolt gondolati változás a
természettel kapcsolatos viselkedésünk által eredményezett
krízis megoldására? Napjainkban a rezignált beletörődés
jellemezi a magyar társadalmat, főleg ha természeti kérdésekről
van szó. Távolinak tűnik egy olyan intellektuális változás,
melynek kapcsán megértjük azt a terhelést, amit a természetnek
okozunk, azt el kell fogadnunk, hogy nem várhatunk a
megvilágosodásra.
Ha
sikerül elfogadnunk, hogy a természettel kapcsolatos
nemtörődömségünk nem az emberi természet sajátja, hanem
elsajátított szociokulturális állapot, akkor a természethez való
viszonyunkkal kapcsolatban azzal a felismeréssel élhetünk, hogy
megtanulható a környezet iránt érzett empátia.
A
magyar oktatásügynek alapvető célja, hogy olyan szintű és
mennyiségű információt adjon át az oktatásban résztvevőknek,
ami egyrészt alapműveltséget (jelentsen ez bármit is) biztosít
számukra, másrészt képes őket integrálni a magasan fizető
állásokba. Ehhez alapvetően frontális oktatási módszereket (ez
a legelterjedtebb, leghagyományosabb oktatási módszer) használnak.
A frontális oktatás előnye, hogy fenntartja az illúzióját
annak, hogy meglehetősen gyorsan, sok információt lehet átadni
viszonylag nagy létszámú diáknak. Továbbá mindkét fél (tanár
és diák) számára kényelmes állapot eredményez. A pedagógusnak
nem kell koncentrálnia az egyéni igényekre, hiszen a frontális
oktatás homogénnek kezeli az osztályt, olyannak, amiben mindenki
képes felfogni és elfogadni, amit a pedagógus mond, a diákoknak
pedig csak azokon az órákon kell koncentrálniuk, melyeket
fontosnak tartanak.
Az
oktatásnak az információk frontális bemutatása helyett olyan
készségek fejlesztésére kellene koncentrálnia, melyekkel
könnyebben alakítható ki a természettel kapcsolatos
attitűdváltás,. Illetve fontos feladata a környezetvédelem az
élet minden területére kiterjedő bemutatása (erkölcsi,
filozófiai, természettudományos és praktikus szempontok alapján
is). Azonban a hagyományos módszerekkel legfeljebb nagyon
elhivatott, komolyan ösztönzött diákoknak adható meg az az
esélyt, hogy felmérjék a helyzet kritikusságát.
Hagyományos oktatási módszerekre alapozott környezeti nevelés
programokkal a diákok egy jelentős részét kizárjuk abból a
jogukból, hogy ők is a megfelelő módon utazhassanak az
űrhajónkon.
Hazánkban
számos elhivatott pedagógus próbálja a környezet védelmének
szemléletét bemutatni az óráján, továbbá lelkes civilek
dolgoznak azért, hogy oktatási programokat szervezzenek. Ezen felül
minden iskolának el kell készítenie a környezeti nevelési
programját. Azonban ez a program az elkészítés után gyakran az
igazgatói fiókba kerül. Jobb esetben. A pedagógusok és civilek
pedig végeláthatatlan harcot vívnak az intézmények óratervei,
elvárásai, a pályázati rendszerek és a bürokrácia
útvesztőiben.
Ezekre
a lehetőségekre építve (elhivatott pedagógusok, civilek, szakmai
programok) olyan, átfogó, interdiszciplináris oktatási
tevékenységre van szükség, amely megtanítja legalább az iskolás
korú diákoknak a Kék üveggolyó működési elveit.
Zárszó
Jelenleg
több, mint hét milliárd űrhajós utazik együtt a világűrben,
egy meghatározott pályán. Ez a tény már olyan közösséget
teremt, melynek minden tagja felelős az űrhajó gondos
fenntartásában. Szabadságunk határait nem a másik ember
szabadsága határozza meg, hanem az űrhajónk működéséhez való
igazodásunk. Természetesen lehetünk renitensek, gondolhatjuk, hogy
egyéni érdekünknek kell meghatároznia viselkedésünket, azonban
ez a gondolat nem csak saját életünket veszélyezteti, hanem a
közösségünkben lévő minden élőlény (növény, állat, ember)
számára is végzetes lehet. Felelősséggel nem saját magunk iránt
tartozunk, hanem cselekedeteink megváltozott hatása miatt űrhajónk
minden berendezéséért. A jelenben és a jövőben egyaránt.
Galambos Attila
Galambos Attila
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése